Kószaszellő

Mindenki szeretné tartalmasan tölteni a szabadságát. Mi sem voltunk ezzel máshogy, így a sok-sok túra és kirándulás közé beszorítottunk valahogy egy 3 napos Balaton-körbebiciklizést is.  Felejthetetlen élmény volt, olyan, amit egyszer mindenkinek meg „kell” csinálnia, hogy át tudja érezni. Kár, hogy az örömünkbe jó adag üröm is vegyült, s nem oly felhőtlenül telt ez a 3 nap, ahogy szerettük volna. Az ember ugyanis ha nem vigyáz, könnyen a Zimmer Feri 2 forgatásába csöppenhet…

Első nap Siójuton volt a szállásunk, ahova – kisebb-nagyobb kitérőkkel - 124 km tekerés után jutottunk el. Kissé fáradtan s kimerülten érkeztünk meg a Király Vendégházba, ahol roppant barátságosan fogadott minket a házigazda, s korrekt áron (2500 Ft/fő/éj) olyan szállást nyújtott, melynél jobbat álmodni sem lehet. Jól felszerelt, modern konyha,  tiszta szoba, friss ágynemű, a fürdőben törölköző, tusfürdő, szappan, minden, amire az embernek szüksége lehet. Elégedetten hagytuk el ezt a kis falut másnap reggel, hogy folytassuk utunkat Balatonkeresztúrig. Itt egy Zsák utca nevű zsákutcában szálltunk meg, nevet csak azért írok, hogy mindenki, aki olvassa, tudja, kit kell messze elkerülni ebben a faluban. Simiczáéknál ugyanis közel sem sikerült olyan jó tapasztalatokat begyűjtenünk, mint Siójuton.

Lehet, hogy nekem vannak nagy igényeim, s mi vagyunk a csodabogarak, DE: ha én 90 km tekerés után – pláne az előző napi 124-gyel a lábamban – megérkezem a szállásra, nem vágyom másra, csak arra, hogy végre lezuhanyozhassam, igyak egy pohár hideg vizet, átöltözzek, egyek, s pihenhessek. A házigazda azonban ott toporgott a sarkunkban vagy fél órán keresztül. Ezerszer elmondta, hogy zárjunk be mindent, de mindezek előtt a maga sajátos stílusában kérdés nélkül kezdte ecsetelni, hogy mennyire nem jó ez a szezon… Mert mindig csak egyéjszakások jönnek, ő meg aztán az ilyeneket nem szereti. Persze, meg kell becsülni mindenkit, aki fizet, de ő szétmossa az agyát minden nap. Miért nem tud mindenki több napra jönni… Bezzeg a 90-es években… Akkor még azért is fizettek, hogy a lugas alatt aludjanak… Most meg ilyen meg olyan a szezon…

Könyörgöm! Kit érdekel? Ráadásul pont nekünk mondja, akik szintén egy éjszakára jöttünk? Alig érkeztünk meg, szólt, hogy fizethetünk most is, nem csak reggel… Fizettünk. Nekem mindegy, meddig van nálam az a 7 ezer forint. A baj azzal van, hogy a tízezresből visszakapott 3 ezer forintom a zárt szobából eltűnt. Vagy akkor, mikor lementünk a partra, vagy másnap reggel, mikor elugrottunk a boltba. Nem vagyok hülye, tudom, hogy a fésülködő szekrényre raktam, s azt is tudom, hogy amikor csak 3 percre is elhagytuk a szobát, bezártuk az ajtót. Hiszen maga a házinéni hívta fel erre a kedves figyelmünket rögtön érkezésünkkor – legalább tízszer. Nem túl nagy pénz az a 3 ezer forint, de mivel mindkettőnk meggondolja, mikor és mire költi el a pénzét, eléggé bosszant(ott) minket. A mi költségvetésünkbe ugyanis nem fér bele ilyen mértékű adakozás. Én nem akarok senkit gyanúsítgatni, vagy épp lopással vádolni, de az tény, hogy a pénz a zárt (!) szobából  csak olyan valaki vihette el, akinek kulcsa van hozzá… Innentől kezdve a dolog pedig eléggé egyértelmű…

Az, hogy a kedves(nek éppen nem mondható) házinénit érkezésünk előtt 2 órával felhívtuk, hogy tudja, mikor érkezünk, s ennek ellenére nem kapcsolta be a hűtőt, az egy dolog. Nem olyan nagy tragédia, bár ennyit azért elvárhatna az ember, ha már fizet. Az, hogy törölközőket is úgy kellett kérnünk, mert a fürdőben nem hogy szappan, de még egy kéztörlő sem várt minket, az is egy dolog. Az, hogy az ágy és a parketta olyan rozoga, hogy minden egyes lépésnél felriad a fél szint, az szintén nem nagy tragédia. Akkor viszont már kezdett betelni a pohár, mikor az evőeszközöket koszosan szedtem elő a fiókból. Főzés előtt mosogatni… Ki hallott már ilyet… S valljuk be, egy betelt pohár egy kis rejtélyes módon eltűnt pénztől hamar túl is tud csordulni…

Az már csak hab a tortán, hogy Simiczáné távozásunkkor megpróbálta a szánkba rágni, hogy ajánljuk a szállást ismerőseinknek, vagy akinek tudjuk, ill. hogy minket is vár vissza hosszabb távra. Na, ezen a ponton én elhatároztam,  – hisz ő kérte, hogy ajánljuk, rajtam ugyan ne múljon, - hogy a jó borának cégére lesz, de akkora, hogy árnyékot vet rá még délidőben is!

Ez az, amit utálok a Balaton-partban. Egyesek – tisztelet a kivételnek – nulla szolgáltatásból akarnak meggazdagodni. Előszeretettel hangoztatják, hogy nekik azért kell megkérni mindennek az árát, mert két hónap a szezon, s abból kell megélniük egész évben, amit ez idő alatt összeszednek. Érdekes, másutt, sokkal szegényebb vidékeken nem volt sosem probléma, hogy egy éjszakát szálltunk meg, és korántsem volt dzsuva!

Simiczáék, s a hozzájuk hasonló vendéglátósok még a múlt rendszerben lettek vendéglátósok, amikor még máshová nem mehetett senki, csak a Balatonra és a németek is oda özönlöttek családot egyesíteni.

Az idő azonban eljárt a fejük felett és még mindig nem veszik észre, hogy már nem ugyanaz a rendszer, és ha nem csinálják jól, a jó nép bizony elzúz máshová. Arról nem is beszélve, hogy az a világ meg pláne elmúlt, hogy valaki 2 hónap munkával tartson ki egy évet.

Változni kellene, túllépni a saját árnyékunkon, s a jelen adta lehetőségeket kihasználni, nem pedig a múlton rágódni, panaszkodni, s vegetálni. Pont a válság lenne egy hatalmas lehetőség a nagyobb bevételre, hiszen ki tudja manapság megfizetni a külföldi utakat?!

Balatonfüredi Borhetek,

avagy vegyük semmibe a kerékpárosokat

Ha augusztus, akkor Borhetek. Tapolcán, Badacsonyban, Balatonfüreden és még sorolhatnám. Balatonfüred gyönyörű város, az utóbbi időben nagyon felkapott lett,  a Tagore sétányon télen is hemzsegnek a nézelődők, nyáron meg aztán pláne. Főleg a Borhetek ideje alatt. Csak úgy kígyózik a tömeg a sétányon felállított pavilonok körül, pogácsa és zsíros kenyér jár a borkóstolóknak. A félédestől a szárazig mindent megtalálunk itt, szürkebarát, muskotály, chardonnay, kékfrankos, cabernet sauvignon, merlot, pinot noir, portugieser... Minden, mi szem-szájnak ingere. A borok tényleg finomak, különleges ízviláguk rögtön magával ragadja az embert.

Idén kétszer, kétféleképpen jutottam le ide. Először a Borhetek megnyitójára mentünk, letáboroztunk kedvenc borászunk faházikója előtt, s végigkóstoltuk a borait.

Másodszor pedig a minap jártam arra, mégpedig biciklivel. Sajnos Szentbékkálláról a tervezett táv helyett csak Csopakig jutottam, technikai okok miatt jobbnak láttam, ha nem kísértem a sorsot, s minél előbb elindulok haza  (ezúton is köszönet annak azoknak a srácoknak, aki időt és fáradságot nem kímélve letáboroztak mellettem a bicikliút szélén, hogy aztán megszereljék a tönkrement váltómat. Hála nekik csak az egyik kezem lett annyira olajos, hogy az emberek többsége azt hihette, azon – a másikkal ellentétben - hosszúujjú bicikliskesztyűt viselek).

Nos, a Balaton-felvidéki bicikliutak azért néhol hagynak maguk után kívánni valót, ez ugye nem újdonság. Helyenként annyira felnyomta a fák gyökere a betont, hogy az emberből a lelket is kirázza az út, s persze a bringának sem tesz jót, de ez még elviselhető.

A Tagore sétányra beérve azonban egyből megharagudtam a fürediekre. Borhetek és pavilonok, különleges borok és ínycsiklandóan illatozó kürtőskalácsok ide vagy oda, azért a biciklisek is emberek! A sétány tele van unalmasan andalgó, szájtátó és pénzt költő járókelőkkel. Ez azonban a legkevésbé sem zavarna akkor, ha a faházikók előtti padokat és asztalokat nem egyenesen a bicikliút közepén helyezték volna el... A ténfergő emberek biztosan nem látják azt az - egyébként eléggé szembetűnő - útra felfestett, erősen biciklire emlékeztető nagy sárga jelet, ami arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy az az út a miénk. Nekünk van. Azért, hogy használjuk.  Sajnos mégsem értik, mit keresünk ott, ennek köszönhetően a „Bunkó biciklisek!” volt a legszebb jelző, amivel illettek engem, s sorstársaimat egyaránt.

Miért veri akkor szinte minden város polgármestere a mellét „Nálunk is van bicikliút!” kiáltozással? Miért nem lehet a pavilonokat s ezt az egész kócerájt 3 méterrel odébb tenni? Miért nem lehet valamiféle kompromisszumot kötni, hogy sem a gyalogosok, sem a biciklisták ne kerüljenek kényelmetlen, kellemetlen helyzetbe?

Nagy tömeg van a Borheteken, az tény. Nagy múltja van ennek a rendezvénynek, az is tény. De legalább annyian járják most az országot biciklivel, mint ahányan andalognak a Tagore sétányon. A kerékpárutakon csúcsforgalom van, minden második ember Balatont kerül, vagy csak egyszerűen próbálja aktívan tölteni a szabadidejét. Szerintem nekünk is jár annyi, mint a borkóstolóknak. Nekünk miért csak a szitkozódás jut, ha Füreden járunk ezekben a hetekben? Ráadásul teljesen szabályosan, a nekünk kijelölt helyen. Mi szó nélkül kikerüljük az ott tébláboló embereket, de az már sok, hogy mindezért még a mi felmenőinket szidják, s az egész családfánkat felemlegetik.

Talán el kellene gondolkodni azon, miért is van a bicikliút... Vagy itt csak azért van, hogy ezt is elmondhassa a város magáról? Teleaggatjuk a kerítéseket „Parlagfűmentes ház” matricákkal, hangoztatjuk a tényt, hogy nálunk is van bicikliút, de igazából minek... Miért, ha nem lehet használni? Jó ez Balatonfürednek, hogy az emberek többsége rossz szájízzel hagyja el a várost? Mert ez zavarja a kerékpárosokat, s zavarja borkóstolókat egyaránt. Persze, hangot adhatunk a véleményünknek, de nyilván nem a mi dolgunk – s mi nem is tudjuk – ezt megoldani. Aki megtudná, azt úgy látszik, nem zavarja, hogy egy bizonyos réteg – beleértve a külföldieket is – fintorogva gondol ilyenkor az egyébként nagyon is szép és élhető városra.

Túráztam már a Balaton-felvidéken, megtettem már pár száz km-et a kéken, de a Balatoni Kéken még egyet sem. Legalábbis ’hivatalosan’ nem. Úgy gondoltam, ez nem mehet így tovább. S amúgy is... Mit kezdenék egyébként három hét szabival? Na, nem mintha nem lenne elég program, hiszen néha azt sem tudom, hova kapjam a fejem, kit, vagy mit részesítsek előnyben, hátrányban. Lényeg, hogy a vasárnapi lehetetlen közlekedés miatt hétfőre ütemeztem be a Balatonfüred-Salföld etapot. Pontosabban azt, hogy reggel elmegyek Füredre, s onnan elindulok a kéken, aztán jutok, ameddig jutok. Szentantalfa 26 km, Kővágóörs kicsit több, mint 38, Salföld pedig onnan már csak 6,5.

Reggel ötkor nem volt épp kellemes élmény az ébredés, de valamit valamiért. A köpönyeg is aránylag jó időt ígért, a kaja már be volt készítve az összes többi cuccommal együtt, s a szombaton beszerzett nordic botok is alig várták már, hogy felavassam őket. Hajnali busszal irány Révfülöp, majd onnan a tapolcai gyorssal Balatonfüred.

Miközben a másik peronra befutott a székesfehérvári személyvonat, álmosan néztem ki a fejemből, s azon tűnődtem, hogyan is lehet összekeverni a Desirokat a Flirt-ökkel. Mennyivel elegánsabb, szebb egy Flirt, mint egy Desiro... Mennyivel... Ööö, egyszer csak hallom, hogy valaki a nevemet kiáltozza a vonatról. Odapillantok, de hirtelen fogalmam sincs, ki lehet ez a szőkésbarna srác. Gondolom, olyan értelmes fejet vághattam, mint az afrikai bennszülöttek, mikor anno leszállt náluk az első repülőgép.... Na, de rögtön megpillantottam a srác mellett egy hölgyet is, ekkor esett le, hogy a Janka-Zoli duóhoz van szerencsém a kéktúra fórumról. Ők az OKT-n indultak neki épp aznap a Badacsonytördemic-Szentbékkálla szakasznak, s egyébként 4 napot terveztek túrázni a környéken, Keszthely és Nagyvázsony között a kéken. Gyorsan megbeszéltük, hogy mindenképp szólnak, mikor Szentbékkállára érnek, hátha össze tudunk futni nálunk.

Fél óra múlva már Füred vasútállomástól trappoltam felfelé a zöldön, hogy aztán elérjem a kéket, s Szentantalfa felé vehessem az irányt. Vagy 500 métert mentem fel a kaptatón, mikor beugrott, hogy nem pecsételtem az állomáson. Frankó. Gyorsan visszatipegtem, átnyújtottam a pénztáros hölgynek a túrabázis.hu-ról letöltött kis igazolólapocskámat, s ezúttal már rutinosan mentem újra a zöldön felfelé. A vörös templom előtt nem sokkal be is jött a kék jobbról, elvitt a Papsoka-templomromhoz (ellenőrízni akartam az ottani geoládát, de éppen füvet nyírtak a munkások, így nem akartam feltűnősködni), majd be az erdőbe. Egy kis patak mellett vezetett az út... Turista út ott nem igazán volt, a jelzések viszont hibátlanok, 2009-ben lettek felújítva, néhol csak a jelet láttam, ösvényt nem, így én törtem az utat saját magamnak a bozótban.

Az ég közben eléggé beborult, először elővettem a pulóverem, aztán rájöttem, hogy ez nem véd meg az egyre jobban szemerkélő esőtől, így mit volt tenni, mit nem, a pulcsimat esőkabátra cseréltem. Na, épp jókor, mert ebben a pillanatban leszakadt az ég, s olyan zuhé kerekedett, hogy 15 perc múlva már egyetlen egy száraz ruhadarab sem volt rajtam. Az esőkabátom ujjától kezdbe a nyakán át a cipzárig mindenhol ömlött be a víz... Mivel a túrabakancsom Pesten maradt, kénytelen voltam sima utcai cipőben útnak indulni, így minden egyes lépésnél cuppogott a lábam a cipőben. A kikerülhetetlen pocsolyák egy idő után már nem is bosszantottak, hiszen már minden veszve volt, nyugodtan belesétálhattam akármelyikbe, amelyikbe kedvem volt. A gond csak az, hogy nekem egyik pocsolyához sem volt kedvem. Két órán keresztül kutyagoltam az irdatlanul szakadó esőben, fa – legalábbis olyan, amilyen alá beállhattam volna – nem volt a láthatáron, s néha a jel megtalálása is gondot okozott. Domboldalban alacsony cserjék között elvétve akadt egy-egy jelzésfestésre alkalmas fa, út azonban sehol, így csakhamar tájékozódási túrán kezdtem érezni magam, ahol a cél a következő jel megtalálása volt. De ezt is megoldottam, s tőlem szokatlan módon egyszer sem tévedtem el. Hamarosan egy búzatábla szélén vitt az utam, majd egy hatalmas legelőre érve összetalálkoztam egy, magát esőkabátnak álcázó juhásszal, aki gumicsizmáján zsákból készült kamáslikat viselt.

Megszólítottam, kiváncsi voltam ugyanis, hogy milyen messze van még Antalfa. Azt mondta, Mencshellyel jobban járok, hisz annak már a templomtornya is látszik, hamar odaérek. Majd hozzátette, hogy ő ilyen időben embert kimozdulni még nem látott, pedig pár éve juhászkodik már. Mikor megtudta, hogy Füredről jöttem, hajbókolva közölte, hogy minden tisztelete az enyém. Hamarosan továbbindultam, s hála istennek az eső is kezdett elállni, így egy vízmű-épület mögött megálltam, hogy rendbe szedjem magam.

Áldottam az eszem, hogy reggel beraktam a táskámba egy rövidnadrágot (hátha nagyon melegem lesz) és egy pólót (hátha bőrig ázom). Mondjuk melegem az nem volt, de jobban éreztem magam a rövidnadrágban, még ha rövid is, mint a hosszúban, amiből csavarni lehetett a vizet. A ház mögött gyorsan átöltöztem, közben imádkoztam, nehogy épp akkor jöjjön arra valami hozzám hasonló elvetemült, akinek ilyen időben nincs más dolga, mint az erdőt járni.

Miután száraz ruhába bújtam, örömmel konstatáltam, hogy a nap hétágra süt, s egy-két bárányfelhőn kívül semmi nincs az égen. Ezek után szinte örömmel folytattam az utam Szentantalfáig, még be sem léptem a kisboltba, már nyújtották a pecsétet. Úgy látszik, a jelvényszerző túramozgalmak teljesítőinek különleges aurájuk van.

Miközben a szakadó esőben az orromig sem láttam, az Antalfára való eljutás lebegett a szemem előtt, hogy aztán onnan valahogyan hazajussak. Ilyen napsütésben azonban nem kellett nagyon gondolkodnom azon, hogy tovább menjek-e Kővágóörsig. Naná.

Monoszlóig egész gyorsan eljutottam, a Hegyestű oldalában vitt le a kék jelzés a Köveskálra vezető műútra, szerencsére nem sokat kellett betonon trappolnom, hamarosan balra vettem az irányt, s immár puha, füves turista úton haladtam tovább. Néhol az út kezdett eléggé áthatolhatatlan jelleget ölteni, úgy látszik, ezt a kék ösvényt nem járják olyan sokan, mint az Országos Kéket. A vizes zoknim miatt a cipőm hamarosan vízhólyagokkal lett kipárnázva, így alig vártam már, hogy eljussak Kővágóörsre. Már csak 1-1,5 km, mondtam magamban, magamnak. Meggondolatlan kijelentés volt, ugyanis hamarosan egy kerítésbe villanypásztorba botlottam, s már messziről üvöltött a tábláról a VESZÉLYES ÁLLATOK! A KERÍTÉS ÉS AZ ÁLLATOK MEGKÖZELÍTÉSE SZIGORÚAN TILOS ÉS ÉLETVESZÉLYES! felirat. Azért én megközelítettem. A terület hatalmas volt, a kerítésnek se vége, se hossza. Állatok viszont sehol. Na, jó, én nem ijedek meg mindenféle alibi-kiírásoktól, fogtam magam, kiakasztottam a villanypásztort, s a kerítésen belül mit sem sejtve folytattam utam. Mert kerülni persze nem lehetett. Tíz centi nem sok, de annyi hely sem volt a kerítéssel párhuzamosan, mindenhol csak a vállamig érő tüskés, áthatolhatatlan bozót. Ahogy egyre beljebb jutottam a bekerített mezőn, látni véltem néhány békésen üldögélő szürkemarhát s egyéb szarvas (értsd: szarvval megáldott) állatot a távolban. Megdörzsöltem a szemem, ekkora már világossá vált, hogy ez nem csupán délibáb, tényleg ott vannak. S a kék jel is elég határozottan feléjük vezet. Jobb lenne őket nem felidegesíteni, a saját érdekemben persze. Semmi kedvem az egyik ilyen „veszélyes állat” szarváról kémlelni a kilátás.t... Hadd üldögéljenek ott békésen, s gyönyörködjenek a tanuhegyek mögött lemenő napban, hisz nekik ugyanolyan joguk van hozzá, mint nekem.

Így hát visszamásztam a kerítésen, abban a reményben, hogy mégis csak találok valami kerülőutat. Vagy kevesebb bozótot, amin át tudok hatolni, hiszen visszafordulni nem volt kedvem, már vagy 5 km-t jöttem azóta, mióta letértem a műútról. Ha visszamegyek, az plusz öt. Ráadásul vagy ötöt kell még gyalogolnom, hogy eljussak Köveskálig, s onnan le Kővágóörsre még egy jó fél óra séta lett volna az út.

Így hát átvágtam a bozóton, szerencsére óvatosan haladva mindig volt itt-ott egy kis rés, ahol át tudtam bújni a tüsebokrok alatt. A villanypásztornak azonban csak nem akart vége szakadni, úgy látszik, ez a jóember bekerítette magának az egész Nemzeti Parkot, jelzett és jelzetlen turistautakkal együtt. Ha már lúd, legyen kövér – gondolta.

Na, még öt percig bolyongtam tovább, mikor megtorpantam. Tőlem úgy 10 méterre két állat kezdte el tépni egymást, méghozzá a kerítésen kívül. Iszonyat hangos és iszonyat félelmetes üvöltésektől visszhangzott minden, úgyhogy nekem sem kellett több.... Az az 5 km ide vagy oda, „szégyen a futás de hasznos” címszó alatt elkezdtem rohanni mindenen át. Szó szerint mindenen át, ott, ahol az előbb még óvatosan lépdeltem előre, nehogy túlságosan összekarcoljanak az ágak. Meg sem álltam, míg el nem értem a műutat, mielőtt kiléptem rá, rendbeszedtem magam, a lábamból ugyanis – a bozótharcnak köszönhetően – ömlött a vér, s akkora sebek éktelenkedtek rajta, hogy még!

Az úton aztán jobbnak láttam, ha stoppolok, már lemondtam arról, hogy eljussak Kővágóörsre. Csak egy vágyam volt: épségben hazajutni, lezuhanyozni, hajat mosni, s ezt a nag ijedtséget kiheverni. Karácsonyfaként álltam az út szélén, bogáncsokkal s egyéb bozótmaradványokkal feldiszítve, faágakkal tarkított kócos frizurában nyújtottam ki a kezem az első autósnak, hátha megáll. És megállt. Intett, hogy mögé üljek be, mert máshol nincs hely. Bepréseltem magam a gyerekek és egy rakat játék közé, próbáltam magam a lehetőségekhez mérten kényelembe helyezni, miközben a sofőr szabadkozását hallgattam, hogy bocs, de ő csak Köveskálig megy. Semmi baj, onnan van busz is haza, épp elérem. Kiszálltam, s elbandukoltam a buszmegállóig. Végignéztem magamon: a felismerhetetlenségig összekoszolódott Adidas cipőmön, a fehér helyett fekete túrazoknimon, a még mindig vérző lábomon, a sáros nordic botokon, s még jó, hogy az arcomat nem láttam.... Nem, ennek a látványnak nem akarom kitenni az utazóközönséget, így újra stoppolásra adtam a fejem. Hamarosan meg is állt egy autó, ahol a sofőr szintén intett, hogy mögé üljek be. Hmm, ez egy ilyen nap, gondoltam. Abban a pillantban azonban felismertem a sofőrben ugyanazt a pasit, aki az előbb felvett. Azt mondta, arra gondoltak, hogy átugranak Szentbékkállára is. Soha jobbkor, mondtam neki. Hazavittek, s igen csak sajnálgattak útközben, mikor elmondtam, hogy Balatonfüredről indultam. Azt, hogy aznap reggel, nem akarták elhinni. Mikor megtudták, hogy önszántamból, akkor magukban valószínűleg megkérdőjelezték épelméjűségemet, legalábbis a nézésük erről tanuskodott.

Otthon aztán aránylag rendbe szedtem magam, jó pár napig azonban úgy nézek majd még ki, mint aki macskával oroszlánnal aludt, de sebaj.

Szép helyeken vezet ez a szakasz, a jelzések jók, sok helyen valami jótét lélek műanyagflakonok segítségével ötletesen megoldotta az útbaigazítást, köszönet érte. Legközelebb jó lenne Kővágőörstől Badacsonyig eljutni, kellemes kis séta lenne az a közel 13 km, s ezzel meg is lenne kb. a túra fele. A Balatonfüred-Pétfürdő táv pedig későbbre maradna, valószínűleg két napos bontásban.

Az áprilisi Pest Megyei Piros 50 után nem igazán vitt rá a lélek, hogy benevezzek egy újabb teljesítménytúrára. Pláne 50-es távra, hisz akkor sikeresen leamortizáltam magam egy hétre, s valahogy nem vágytam annak a fájdalomnak az újbóli átélésére.

Most azonban semmi programom nem volt hétvégére, s már régóta szemeztem ezzel a túrával, így a szombat reggeli kellemesen lengedező szellő s a beígért lehűlés megérkezésének hatására már senki és semmi nem állíthatott meg Hűvösvölgyig.

A villamosra várva a Moszkván szomorúan konstatáltam, hogy az előző nap gondosan lefagyasztott limonádéból egy jó darabig még nem fogok inni. Max. az üveg külsejéről nyalogathatom a gyöngyöző vízcseppeket. Sebaj, majd az ellenőrzőpontokon lesz nagy eszem-iszom, s előbb-utóbb az én löttyöm is csak felolvad.

Elég korán odaértem a Gyermekvasúthoz, a 900 forintos nevezési díj befizetése után már 7:20-kor el is indultam a Nagy-Hárs-hegy felé, az első EP-hez. Úgy döntöttem, nem fogok rohanni, kellemes kis harmincas túra ez, s bőven beleférek a 8 órás szintidőbe, úgy, hogy közben még fotózni is van időm. A és jelzéseken kényelmesen haladtam felfelé, közben áldottam a fentieket, hogy nem 40 fokot, és dézsából ömlő napsütést borítottak ránk aznap. Lehagyott pár tájfutó, ezt azonban sosem bánom, legalább gyönyörködhetek az izmos vádlikban.

Viszonylag hamar fel is értem, megcsodáltam a Kaán Károly-kilátót (fel nem mentem, mondván, kell a Zenergia a végére is.... Hmm, sajnos igazam is lett...), begyűjtöttem az első pecsétet, s mivel ezen a ponton se víz, se csoki, semmi nem volt, hamar továbbálltam.

A következő pont a Fekete-fej, vagy más néven Ady-liget. 3,81 km. Oké, GPS nincs nálam, de az max. egy óra séta, először a , majd a  jelzésen. Alig mentem egy km-t, jobbról be is jött a . De jó! Innentől csak ezt kell figyelnem. Alapszabály: ha öt perce nem látsz jelet, fordulj vissza. A felfestés hála istennek – ööö akarom mondani a jelzésfestőknek -  végig tökéletes volt, s bár az út hol alattomosan, hol pedig elég szembetűnően, de végig emelkedett, egész hamar felértem az Erzsébet kilátóhoz. Hmm, miért nem iderakták az ellenőrzőpontot? Hatalmas hely, bőven lenne hol pihenni, s italt osztogatni, ami után akkor már nagyon vágyakoztam.

Elindultam tovább (A sok-sok lépcsőn lefelé magamban mosolyogtam: Mekkora szerencse, hogy nem felfelé kell mennem ezeken a fokokon.) abban a reményben, hogy most már lassan oda kell, hogy érjek ehhez az úgynevezett Fekete-fejhez. János-hegyi gyerekvasút, majd barátságos kis völgy következett, aztán megpillantottam a máriaremetei templomot (legalábbis a templomajtóról ezt a falunevet véltem leolvasni).

Itt már kezdtem kétségbeesni, hiszen legaláb másfél órája trappolok, de sehol senki. Mindegy, a  jelzésen vagyok, az a lényeg. Még kb. 500 métert tettem meg, mikor megpillantottam Budakeszi házait. Megálltam, s gondolkodtam. Biztos, hogy jó helyen vagyok?  Azt hiszem, itt estem kétségbe csak igazán, hisz – bár GPS nem volt nálam – azt a közel 4 km-re lévő pontot több, mint másfél óra alatt már rég el kellett volna érjem. Hirtelen bevillant egy kép, s ott és akkor térkép és minden nélkül rájöttem, hol csesztem el. Ahol a  bejött jobbról, ott nekem jobbra kellett volna mennem, s úgy követnem a jelet, nem pedig ebben az irányban. Magam elé terítettem a Budai-hg. térképem, hmm.. méghogy a nők nem tudnak térképet olvasni. Jó, valóban nem tudok. De a szükség nagy úr: ránéztem a térképre, seperc alatt beazonosítottam, hol vagyok, s hogy valóban ott, ahol sejtettem, csúnyán benéztem az irányt. Megvilágosodás, s aztán kétségbeesés. Életemben nem éreztem még ekkora reménytelenséget és kilátástalanságot. Két választásom volt: vagy lemegyek Budakeszire, elfelejtem a túrát, és onnan hazamegyek (ebben az esetben azonban bebizonyosodik, hogy túlbecsültem a képességeimet, s valóban nincs realitásérzékem, mint ahogy azt Viktor sokszor mondja), vagy visszamegyek 6 km-t addig a bizonyos -  kereszteződésig, s onnan még 2,5-et a Fekete-fejig. Mindezt 1,5 óra alatt, mert 11:40-kor az ottani EP bezár.

Azt hiszem, baromi jót tudtam volna ott bőgni az út szélén ülve, sosem éreztem még magam ilyen szerencsétlennek, s helyzetet ennyire kilátástalannak. De erre nem igazán volt időm, így megszaporázott léptekkel elindultam visszafelé. Pár méter után találkoztam egy szintén eltévedt futóval, kölcsönösen rábeszéltük egymást, hogy nem adjuk fel, így két perc múlva már együtt loholtunk, mint az őrültek. Folyt rólunk a víz, próbáltam nem arra gondolni, hogy mennyi és pláne milyen terep van még előttünk. Hullámvasutaztunk a dombokon, rohantunk a lejtőkön és a viszonylag sík szakaszokon, majd’ kiköptük a tüdőnket az Erzsébet-kilátóhoz vezető lépcsőn felfelé (kicsit elhamarkodott volt az a korábbi „De jó, hogy nem felfelé kell menni rajta!” kijelentés), s nagy sokára megérkeztünk ahhoz az ominózus kereszteződéshez. Miközben azon agyaltam, hogy vajon az éhségtől vagy a szomjúságtól, netán a fáradtságtól fogok-e összeesni, nekivágtunk a hatalmas – vagy legalábbis annak tűnő – emelkedőnek, 300 méter után azonban nem bírtam tovább. Lerogytam egy épp a közelemben lévő padra, s ahogy csak bírtam, úgy nyeltem a jégdarabokat (a limonádé ugyanis még mindig nem igazán olvadt fel). Micsoda torokfájás lesz ennek a vége – futott át az agyamon, de nem érdekelt.

Pár percen belül magamhoz tértem, s következett a nyelvlógatós rohanás a Fekete-fejig. Reggel még gondolkodtam, hogy sima sportcipőben indulok útnak túrabakancs helyett, hátha néha belefutok majd a lejtőkön, de aztán elhessegettem ezt a képtelen gondolatot. A futócipő amúgy is beázik, s úgysem fogok futni egy métert sem. A bakancsban való futkározásnak hála hamarosan vízhólyagokkal lett kipárnázva a cipellőm, így innentől kezdve valóban szenvedéssé, s teljesítménytúra helyett inkább túlélőtúrává vált az út hátralevő része.

A nagy nehezen elért Fekete-fejnél egymás után öntöttem magamba a pohár vizeket, a pontőr srác alig győzte újratölteni a poharam, s vagy öten álltak körbe, leesett állal, felakadt szemekkel néztek, hogy honnan jöttem ilyen csapzottan, s miért lihegek annyira, ahogy még egy hatalmas bundával megáldott kutya sem tud. Negyven fokban sem. Hiszen még csak 8 km-en vagyunk túl. Persze, nektek 8, gondoltam magamban. Nekem viszont 20, papíron lassan már a túra végére kellene, hogy érjek. Ránéztem az órámra, majd az itineren a hátralevő távra, s akkor tudatosult bennem, hogy mi fog következni: versenyfutás az idővel. Ha szintidőn belül akarok beérni, akkor igen csak loholnom kell.

Elkeseredve indultam tovább, végig a  jelzésen, s nagyon hamar el is értem a  és a  elágazását. Itt begyűjtöttem a következő pecsétem, befaltam pár müzliszeletet, az ottani pontőr talán az „Etióp gyerek és a segélycsomag esete” c. fejezet forgatásán érezhette magát, oda is hozta a hűtőtáskáját, mondván, egyek csak nyugodtan, van még abban is bőven, s közben sajnálkozó pillantásokkal bámult rám. Mondanom sem kell, ez volt az utolsó ellenőrzőpont, ahol felmelegedett ásványvízen kívül jutott még valami más is, az összes többinél – mivel zárás előtt 5-10 perccel estem be mindenhova – a felzabált dinnyeszeleteknek, csokiknak, cukroknak csak a maradványaiban gyönyörködhettem. Mit ne mondjak, elég bosszantó, s kiábrándító volt.

Szerencsémre itt hozzá tudtam csapódni egy két srácból és egy csajból álló kombóhoz, akik nagyon vágták, merre is van az arra, így a továbbiakban már nem került sor nagyobb eltévelyedésekre. Hamarosan elértük a  jelzést, felmásztunk a Zsíros-hegyre, majd utána a  jelzésen tovább haladva elértük a Mátyás-dombot, szerencsére az itteni EP-t nem tették fel a kilátóhoz, így nem kellett felmásznunk. A következő szakasz – a után hamarosan a  jelzésen tovább haladva - az Újlaki-hegyig majdnem 7,5 km-t tett ki, a térdem irdatlanul fájt, minden lépésnél ordítani tudtam volna, annyira hasogatott. A térdszorító persze otthon pihent a szekrényben. Felmenni az Újlaki-hegyre.... Beka-bepis, pedig van azért pár km a lábamban. De addigra már kezdett sok lenni azzal a plusz 12-vel arra a napra, így már csak a tény, hogy onnan csupán 3 km Hűvösvölgy, tartotta bennem a lelket. Összeszorított fogakkal lépdeltem felfelé, éreztem, hogy minden egyes lépésemmel egyre jobban csettre vágom a térdem, s ez aggodalommal töltött el. A hegytetőn pár fotó a gyönyörű panorámáról, majd sziklás-köves hegyoldalban ereszkedtünk lefelé, ami szintén nem tett jót a térdemnek.

Ahogy fogytak a km-ek, úgy kezdték felmondani a lábaim a szolgálatot. Betipegtem a célba, ott kivettem a részem a  zsíroskenyerek és egyéb trakták elpusztításában, s közben berobogott az a hármas is, akiket sokáig követtem. Mivel túra közben elmeséltem nekik kalandjaimat, gratuláltak, hogy ennek ellenére célba értem, s biztosítottak róla, hogy találkozunk még a jövőben egy-egy TT-n. Kimerülten, fáradtan, koszosan érkeztem meg Kispestre, a metróból kilépve még lenyomtam egy sprintet, de hiába. A vonatom ’52-kor elment, s én ’53-ra értem oda. Ilyenkor bezzeg nem tud késni. Sebaj, volt egy órám, hogy rendbeszedjem magam: gyors mosakodás higikendővel és a túrázók által oly kedvelt száraz kézmosóval. Azért mégis illik valami európai színvonalat megközelíteni, ha az ember vonatra száll, emberek közé.

Felállni aztán baromi nehéz volt, eléggé lemerevedtek az izmaim, a túra legnehezebb része a következő volt: átgyalogolni a vonatról a buszhoz, majd a buszról haza.

Hazaérkezés, gyors fürdés, egy tányér meleg kaja, egy pohár bor, s máris jobban éreztem magam. Bedőltem az ágyba, nem kellett altatódal sem, úgy aludtam reggelig, mint a tej. Még most is sajog minden porcikám, s a mozgásom is elég megfontolt, de a fájdalom s a vízhólyagok elmúlnak, az emlékek megmaradnak. A jelvény és az emléklap nagyon szép, ezek, és a tudat, hogy megcsináltam, kárpótolnak mindenért. Ja, és megint csak sikerült a saját bőrömön megtapasztalni, hogy lábizom ide vagy oda, fejben (!) dől el minden.

Összességében egy nagyon jó túra volt, elég nehéz, de legalább annyira szép terepen. Köszönet érte a szervezőknek.

Szombaton nagyon kedvet kaptunk a túrázáshoz, így úgy döntöttünk, koránkelés ide vagy oda, de vasárnap is kirándulunk egyet. Egy – jobb híján inkább csak virtuális – túratársunk, Prozak – miközben megszabadítottam nemkívánatos könyveitől – lelkesen ecsetelte az általam addig még csak hírből sem ismert Gödöllői Kék szépségeit. Előnye az, hogy mindössze 20 km, így egy nap alatt kényelmesen legyalogolható, pecsételés helyett 6 azaz hat kérdést kell megválaszolni, ez azonban a becsületes túrázónak abszolút nem lehet kihívás. A kérdéseket most nem részletezem, a választ meg pláne nem, dolgozzon meg mindenki a saját kis jelvényéért. :-) Hátránya nincs.

Lényeg, hogy szombat este abban egyeztünk meg Viktorral, ha nem lesz az a gatyarohasztó hőség, akkor útnak indulunk, s behúzzuk ezt a túrát is. Persze ebben a lustaságunk is nagy szerepet játszott, mert egy OKT-szakasz teljesítése esetében nem heverészhettünk volna vasárnap reggel 7-ig. Micsoda kényelem....

A korai gyors készülődés után pontban 8-kor már a kocsiban ültünk, s útban Pécel felé elmajszoltam a reggelire készített szó szerint meleg szendvicsemet (a szendvicssütő ugyanis nem állt a helyzet magaslatán, így épp csak megmelegítette a szóban forgó szendvicset, de esze ágában sem volt megpirítani, s ezzel melegszendvics jelleget ölteni neki), majd ott felszálltunk a Bagra tartó személyvonatra, mivel ez a falu a címben szereplő túra kiindulópontja. Vagy végpontja. Nézőpont kérdése.

A  jelet elég nehezen találtuk meg – vagy fél órát meneteltünk az egyébként gyönyörű napraforgó táblák által övezett fenyves- és egyéb erdők mellett a hatalmas, hóban való gyaloglás nehézségére emlékeztető homokban-porban vagy épp a kőkemény szikes talajon, s az 1996-os Gödöllői Dombság térképünket sem nevezhettünk életbiztosításnak.

Azért meglett... Elindultunk... De mit ad isten – alap dolog, hogy jelzésfestőket ugye nem szidunk, legalábbis én, mert soha életben egy vonást sem pingáltam egy fára sem – a   felfestése azért hagy némi kívánnivalót maga után. Legalábbis a szakasz elején (vagy mondom, a végén..). Viktoron azonba nehéz kifogni, sikerült visszatalálnunk a helyes útra, igaz fel kellett ügetni egy kaptatón, ami nem esett éppen jól, de próbáltam a dolgok jó oldalát nézni, miközben szakadt rólam a víz: két hét múlva esküvő (na, nem az enyém), s nem ér össze rajtam a ruhám, hát most épp azon dolgozom, hogy ez ne így legyen. - Mondtam magamban. Remélem, tényleg lesz látszata. De azon sem lepődök meg, ha nem. Ezután a kis kitérő után már jobban odafigyeltünk a jelzésekre, s az Erzsébet-pihenőig majdnem rendben is volt minden.

Melegem volt, éhes voltam, sóhajtoztam: „Mikor érünk már oda?” Aztán jött a hiszti, mert a tényt, hogy „Attól, hogy kérdezgeted, még nem érünk oda hamarabb”, nem bírtam feldolgozni. Persze mégiscsak hamarabb odaértünk, mert a kérdésem után a következő kanyarban már ott is állt a takaros kis vadászházikó. Na ugye, tudtam, én, hogy mit beszélek... Hol szükség, ott segítség. Gondolom, nem sok turista jár arra, mert feltűnően tiszta volt a környék, sehol egy szem szemét. Kiválasztottunk egy szimpatikus kis asztalkát, s Sissy egykori kedvenc pihenőhelyén elfogyasztottuk az ebédünket. Sajtosrúd és egyéb péksütemény... Átlag ember felmondana annak, aki ilyennel szúrná ki a szemét vasárnap délben, de ilyenkor baromi jól tud esni.

Tovább haladva már igen csak figyelnünk kellett, ugyanis a  és a  jelzéseket néha elég rendesen benéztük volna, pedig egyikünk sem színtévesztő. Itt már elég egyhangúan telt a túra, a leggyakrabban elhangzó mondatok a következők voltak: „Az zöld!” „Nem, az kék” „Nem látsz? Az ZÖLD!” „Na, jó, mégis kék...” Hatalmas dzsindzsa... Nem elég, hogy tele vagyok szúnyogcsipésekkel, most még csalán is.... Már csak ez hiányzott. Sebaj, már nincs sok hátra, gondoltuk. Ha minden jól megy, kettőre Gödöllő-Állami telepek vmh-nál leszünk. De jó! Ja, mégsem... Hiszen 13:46-kor elmegy a vonatunk a Keletibe. Hmm... Ki kéne lépni. De azt sem tudjuk mennyi van hátra pontosan. Így csak kutyagoltunk a tűző napon, míg meg nem láttuk a vasúti átjárót. Na, innen már csak pár lépés, siessünk! A következő buszmegállóval szemben van a bejárat a megállóhoz, nincs messze. Valóban nem volt messze, de a bejárat nem ott volt, hanem jóval odébb. Alapszabály, hogy a vonat eléréséről csak akkor mondunk le, ha már elment az orrunk előtt, addig nem. S milyen jó kis szabály ez... Egyszer csak megláttuk – vagy inkább csak sejtettük, hogy ott van -  a bejáratot a peronhoz. Innentől már nyert ügyünk volt.

Hát, amennyire – kevésbé ismert és felkapott de annál szebb és – hangulatos helyeken vezetett a túra, legalább annyira lehangoló volt az Állami telepek névre hallgató megállóhely. Sittes peron a susnyás kellős közepén, ha nem tudnám, azt hinném, vonat sem jár már ott, nem hogy még meg is áll. De nem sok időnk volt ezen filózni, mert ahogy odaértünk, elrobogott egy gyors – minden azért itt sem állhat meg – s aztán a távolban már fel is tűnt a kecsesen közeledő – az Indóház szakzsargonja által csak Delfinként emlegetett - Flirt. Irány Horány! Akarom mondani a Keleti, s onnan haza. Szép volt, jó volt, de közel sem volt elég. Max. arra a napra. Kellemesen elfáradtunk, de megérte. Kellemesen? Hmm eléggé elfáradtunk , pedig ez  a 20 km a megszokott túráinkhoz képest igen csak karcsúnak mondható. Ha az ember azonban kihagy pár hetet...

A válaszokkal majd megkeressük Gethe urat – valószínűleg személyesen, mert akkor már megcsinálunk egy szakaszt a PMP-ből is, ugyanis az úr isaszegi – s remélem, mihamarabb bezsebeljük érte a jelvényt. Na, nem mintha azért csináltuk volna, de valljuk be, a jelvény sem egy utolsó szempont. :-)

Ja, és a tanulság: egy túrát sem szabad egy legyintéssel elintézni, ha máshogy nem is, de legalább fejben készülni kell rá. S a 20 km-nek ugyanúgy meg kell adni a tiszteletet és az alázatot, mint az 50-nek.

Kéktúra

Na jó, nem kék. És nem is túra, inkább csak séta. De a kéktúra mégis jobb cím, mint a „kis séta”.

Viktor hétfő óta kérdezgette, mit csinálunk majd hétvégén. Az elején elintéztem egy legyintéssel: Ugyan, hol van az még. Szerda... csütörtök... vészesen közeledett a péntek. Több napos kirándulás Sopronban egybekötve a Soproni-hg térkép felavatásával – jött az egyik ötlet. 35 fokban? Na de kérem! Nem vagyon én mazochista! Strand? Viktornak már a háta is borsódzott, mikor ezt a szót meghallotta. Én ugyan bírom a napot, a legrekkenőbb hőségben is órákig tudok sütkérezni, de Ő nem az a fajta, így ezt meghagytuk C verziónak. Hogy végül honnan jött a döntő ötlet, azt már nem tudom, a lényeg, hogy pénteken már a másnapra szóló Budapest Keleti-Szilvásvárad jegyekkel a zsebemben ültem a vonaton a munkából hazafelé tartva.

Hát, nem volt túl természetes a mosolyom, mikor másnap hajnali fél 5-kor ébresztett a telefonom... Normális ember ilyenkor fordul a másik oldalára, hogy kipihenje a munkanapok fáradalmait. Mi meg korábban kelünk, mintha dolgoznánk? S csodálkozunk, ha egyes ismerőseink furán néznek ránk a látszólag céltalan és értelmetlen gyaloglás miatt, s megkérdőjelezik épelméjűségünket?  Hmm... Sebaj. Lényeg, hogy pár perccel 7 óra után( nem csak túl voltunk egy railjet belső megtekintésén), de már az Egerbe tartó vonaton csücsültünk, hogy aztán elérjük a 9:46-kor Szilvásváradra induló BZ-t. Bár légkondi nem volt, így minimum 37 fokban köpedtünk egy órán keresztül, a táj kárpótolt minket mindenért. Nem hiába nevezik ezt a szakaszt a Cuha-völgy után az ország második legszebb vasútvonalának. Erdőben, kis patakok mentén vezetett az út, az ablakból kihajolva a meleg is egész elviselhető volt a légmozgásnak köszönhetően, bár nem mindig sikerült időben visszahúznom a fejem egy-egy arcomba csapódó ág elől. Még szerencse, hogy a kis BZ max harminccal robogott a síneken.

A Szalajkavölgyben aztán irdatlan nagy tömeg szállt le a vonatról, nem is értettük, hogyan fért be ennyi ember abba a három kocsiba. Szerencsére a többség csak a kisvasútig ment – ahol mi is begyűjtüttünk egy-egy pecsétet a Kisvasutak nyomában c. túrafüzetünkbe - , így a továbbiakban nem volt részünk nagyobb „forgami dugóban”. Többnyire a vasútvonal mentén haladtunk felfelé a Szalajka-völgy nevezetességéhez, a Fátyol-vízeséshez, ami valóban gyönyörű.

Útközben megcsodáltuk az egyik látványsütödénél a füstölgő pisztrángokat, tavakat, őzeket, fent pedig a különböző korú faképződményeket, vizimalmokat, majd elváltunk a tömegtől, s kevésbé felkapott utakon, ha jól emlékszem a  jelzést követve folytattuk utunkat Bélapátfalva felé.

Nagy naívan papucsban indultam neki a túrának – „Mit nekem ez a 10 km!” – Hát, voltak pillanatok, mikor átkoztam magam emiatt. Na, meg azt is, aki odahordta azt a „hatalmas(nak éppen nem mondható, de ott és akkor mégis annak tűnő)” hegyet Bélapátfalva elé.

A katona síroknál  (ez a hely valóságos túracsomópont) megpihentünk, az a szerencse, hogy túrázókat csak elvétve, s jó messziről láttunk, így Viktor nem részesült sajnálkozó pillantásokban miattam: „Szegény srác elhozta a városi csajt túrázni... Papucs, bikinifelső....” (Jó, a pólómat még a túra elején beáztattam egy közkútnál, hogy legyen mivel védekezzek a meleg ellen. Feküdni ugyanis bírok a napon, de menni... Pláne kaptatókon... Na, az nem nekem való.) Azt hiszem, ott és akkor senki nem hitte volna el, hogy rendes túrázó vagyok, s nem ma kezdtem… Közben minden apró bogarat, lepkét, békát, fűszálat lefotóztam, ez legtöbbször Viktor agyára megy, mert állandóan várnia kell rám. Innen a jelzésen indultunk tovább Bélapátfalva felé.

Bélapátfalvára beérve elég nagy tömeg fogadott minket a bányató partján, s a „FÜRÖDNI TILOS” tábla ellenére sokan úszkáltak a vízben, sőt, egy több napja kéktúrázó srác is ott mosta le magáról a háromnapos koszt és izzadtságot.

Viktor megitta a szokásos lájtkóláját (fő az egészség), én benyomtam egy aranyárban vett (vagy csak rég ettem már?) Magnumot, közben a napsugarak által gyönyörűen megvilágított bányában gyönyörködtünk. Kis pihenő után aztán elindultunk a vasútállomásra, ahol hirtelen felindultságból felszálltunk a pár percen belül beérkező BZ-re, visszamentünk vele Szilvásváradig (végül is mindegy, hogy a peronon fulladozunk a melegtől, vagy a vonaton), ott átültünk menetiránnyal szembe, s visszarobogtunk Egerig. Viktor a tetőablak kinyitásával gondoskodott a légkondiról is, én egy Dumas-regénnyel múlattam az időt, s közben az Egerből induló klímás Flirt lebegett lelki szemeim előtt. Olyannyira, hogy közben a könyv is szinte kiesett a kezemből, épp hogy el nem aludtam. Na, nem a könyv volt annyira unalmas, inkább a koránkelés viselt meg, s a meleg bágyasztott el. S hiába: ha az ember 5-6 hétig nem túrázik, szégyen ide, szégyen oda, de megérzi azt a 10 km-t is.

A következő képkocka: Eger, Eger állomás, köszöntjük kedves utasainkat. Már benn állt a vonatunk, de nem ám Flirt... Hiába dörzsöltem a szemeimet, az első vágányon álló szerelvény akkor is csak egy régi, klímamentes vacak maradt. Még szerencse, hogy Viktor először is felfedezett egy csapot, ahol megmosakodtam, vizet töltöttünk, s felkészítettem magam a két órán át tartó szaunára, majd egész kényelmes kis – engem egyébként nagyanyám (nemlétező) nappalijára emlékeztető -  fotelekkel felszerelt, fénykorában talán elsőosztályú kocsit fedezett fel a műbőr-ülésesek között. Le is huppantunk egy kétszemélyes részbe, s kényelembe helyezve magam (ez nálam épp hogy abból nem áll, hogy a lábaimat az előttem, vagy éppen velem szemben ülő nyakába nem teszem) folytattam az olvasást. Néha felfigyeltem a gyerekzsivajra, vagy egy-egy bemondásra, hogy a vonat Hatvan és nem is tudom már mi között csak hatvannal közlekedik a nagy meleg miatt előforduló műszai problémák miatt. Hmm, nem mintha amúgy átlépné a fénysebességet... De még a hangét sem. Na mindegy. Fél 8 körül szálltunk le a Keletiben, büdösen, izzadtan, fáradtan, én különösen szépen néztem ki, mert a fehér pólóm, amivel egésznap hűsítettem magam, inkább szürke volt már, s a lábam sem volt a „Tisztaság fél egészség” cím idei várományosa. Ennek ellenére egészségesebbnek éreztem magam, mint valaha, jól esett ez a kis túra. Aki viszont lenézett a lábamra (már ha volt egyáltalán ilyen), az a következőt gondolhatta: „Fürödni nem tud, de arra van esze, hogy a körmeit kilakkozza...”.

7-es busszal gyors vágta Zuglóba, ahol bőven elértük a Nyugatiból induló, s már Egerben is hőn áhított Flirt-öt. Az ajtó kinyílik, felszállunk, s mit ad isten: Brrr, de hideg van! Libabőrösen ültem a helyemen, s megint csak átkoztam magam, hogy bár hőségriadó van, de miért is nem jutott eszembe ennek ellenére elrakni egy pulcsit... Pedig mennyi sorakozik ott a szekrényben... Befejeztem azt a pár oldalt a könyvemből, s közben számoltam vissza a megállókat.... Ferihegy... Vecsés.... Vecsés-Kertekalja... Üllő. Huh, végre Péteri, leszállhatunk. Szinte megkönnyebbülés volt kilépni a forróságba, átgyalogoltunk a síneken a ránk váró buszra, s perceken belül otthon voltunk, ahol várt ránk a finom vacsora.

Megint csak bebizonyosodott, hogy igaz a mondás. Mindenhol jó, de legjobb otthon.